Elég! Elég! Elég! – mondta a szelíd hangjáról ismert nagypapás megjelenésű Mahmud Abbasz palesztin vezető tegnap magyar idő szerint délután negyed hét táján elkezdett beszédében az Egyesült Nemzetek Szervezetének zsúfolásig megtelt közgyűlése előtt. Mármint az izraeli megszállásból. Tomboló tapsvihar követte szavait.  A támadhatatlan logikára épülő észérveket és a palesztin nép több évtizednyi szenvedéseinek az  emberi szív együttérzésére apelláló tényeit mesterien vegyítő elnök szónoklatát többször is akkora ováció fogadta, amit e terem nem látott még. Az inkább ki-bejárkálásra, unatkozásra, sőt bóbiskolásra hajlamos delegáltak többször is felugrottak ültükből, kiáltva, fütyülve is kifejezték rokonszenvüket azzal a néppel, amely „utolsóként” áll még gyarmati elnyomás és megszállás alatt, mondta Abbasz.  Ha volt valaha  az elmúlt időkben a demokráciának valóban nagyszerű pillanata, ez az volt, megaszinten: a szervezet 193 tagországának küldöttei – a népek milliárdjai hangját New Yorkba víve – megmutatta, mit gondol a világ a palesztinok izraeli megszállásáról.  Az amerikai küldöttség persze nem tapsolt. Sőt: Hillary Clinton helyett Susan Rice, amerikai ENSZ-nagykövetet láthattuk csak delegációjuk székein helyet foglalva, alacsonyabb rangú diplomaták mellett.  Az izraeli delegáció is szerény beosztású diplomatákból állt, pontosabban ült, kővé dermedt arccal.  Hatalmas volt a kontraszt az Abbasz-, és az azt háromnegyed órával követő Netanjahu-beszéd fogadtatása között.  És itt most egy technikai részletre kell kitérnünk.  Aki vette a fáradságot és a globális televíziók által élőben közvetített beszéd alatt olykor ide-oda kapcsolt, láthatta, az ENSZ nem engedte a tévétársaságokat a teremből közvetíteni, hanem a közvetítés monopóliumát magának tartotta. Csakhogy emiatt egy megdöbbentő dologra lehettek figyelmesek azok a száz milliók, akik e tévéken át követték a két beszédet, beleértve a ciszjordániai Ramallah főterén az óriás képernyőre „tapadt”, éljenző tömeget. Az ENSZ műszaki vezetése elfelejtett koordinálni a hangtechnikusok és a kamerával dolgozók között. Így amikor – a tévénézők meglepetésére – szinte ötpercenként felcsattanó tapsot hallottak Netanjahu izraeli miniszterelnök beszéde alatt, nem értették, kik tapsolnak. A kamerák a tapsok esetében néhányszor kicsit pásztázni kezdték a közgyűlés termét, de senki nem verte össze tenyerét. Két alkalommal viszont a közvetítők rátévedtek a taps forrására. Az akkor már az izraeli külügyminiszterrel, az ENSZ-nagykövettel és más méltóságokkal bővült izraeli delegátus fejezte ki tetszésnyilvánítását. (A kamera nem pásztázott rá az amerikai delegációra.) Vagyis a kamerák tanúsága szerint a hangtechnikusok által felerősített, viharosnak érzékelt taps Netanjahu beosztottjaitól jött.  Igen: ilyen a nyugati demokrácia.  A mondás szerint ízlésekről és pofonokról nem lehet vitatkozni. Dehogynem lehet.  Így ütközött a világ kétfajta demokráciája tegnap New Yorkban: az elnyomottak szabadsága és az agresszorok totális elvetése mellett kibontakozó megademokrácia, és a két órára globális főszereplőkké tett amerikai teremszolgákra parancsolt technikai sunyiság.  Egy biztos: a világ soha nem lesz már az, ami tegnap magyar idő szerint este 7-ig, Mahmud Abbasz beszéde befejezéséig volt. 
(forrás: barikad.hu)