A szeretet ugyan foggal-körömmel tartaná magát, csak éppen a magasra dobott lécek miatt észre sem vesszük. Pedig a figyelmesség sokszor az orrunk előtt hever.

Jobb adni – bemagoltuk alaposan. Valahol egy hátsó agykamrában pontosan regisztráljuk, hányszor hívtuk fel a barátnőinket, mit vettünk a nagyapánk születésnapjára, és már megint végigkérdezgettünk egy átbeszélgetős éjszakát anélkül, hogy felénk is irányult volna némi érdeklődés. Szépen hízik-hízogat a mártíromság és a nárcizmus, mi volnánk a keresztre feszülő áldozatok, akiket keserű epével jutalmaz az érzéketlen Többség. Tiszta sor: az emberek körében mindig is többen voltak a "kihasználós" pszichopaták, mint a Teréz anyák. Azonban mielőtt a szívünk fölé rajzoljuk a célkeresztet, érdemes belepillantani, hátha akad egy-két torzítás odabent, amiket ha kiseprűznénk, talán pasztellszínűbb lehetne a világegyetem.

"Nem bírok a pasimmal – kér tanácsot a huszonkilenc éves Anita. – Nem egyszerűen féltékeny, mert annyira nem találkozom már senkivel, hogy ha akarna sem tudna nevekkel dobálózni. A baj az, hogy egyszerűen nem hiszi el, hogy szeretem. Megírom helyette a dolgozatait, lemondom a kozmetikust, hogy elutazhassunk az anyjáékhoz vidékre, kábé hajnalban kelek, hogy langymeleg kakaót szolgálhassak fel neki olyankor is, amikor szabadnapos vagyok. Semmi sem elég! Most az a legújabb heppje, hogy nem mondom kellőképpen gyakran, hogy szeretem. Őrjítő! Ha öt percet kések valahonnan – biztosan szándékosan akartam szívtani, mert ő nem is fontos nekem igazán. Ha lemondok egy találkát, mert negyven fokos lázam van – tutira másokkal randevúzom, mert unom őt, és nem akarok egyenesen beszélni vele. Már képtelen vagyok napi ötven SMS-t írni neki arról, hogy imádom és ő jár az eszemben, mert ezeket meg "erőltetetteknek" minősíti. Teljesen tehetetlen vagyok…" Hasonlóképpen érez az a fiú, akit az édesanyja folyamatosan szekál, mert "nem pletykál vele eleget", ezért kijárnak neki a "nemtörődöm" és "egoista" címkék. Vagy a férj, aki igyekszik teljesíteni a felesége szexuális kívánságait – "Ne ott, itt, mondtam már vagy százszor!" és így tovább, anélkül, hogy egy szerelmes csók elcsattanna –, mégis ő a "macsó", aki képtelen figyelembe venni egy nő eltérő igényeit… A probléma az idézett esetekben nem azzal van, hogy "eltűnt a szeretet a világból" – ahogy a bestseller-szlogenek állítják. A szeretet, úgy látszik, még foggal-körömmel tartaná magát, csakhogy nem vesszük észre. Honnan a hályog? 

Ahhoz, hogy "szeretve legyünk", mindenekelőtt el kell hinnünk magunkról, hogy "szerethetőek vagyunk". Az a lány, akit gyerekkorától fogva az unokabátyja ruháiban járatott az édesanyja, mert nem volt képes elfogadni, hogy nem fiút szült – sőt, lépten-nyomon ki is gúnyolta, hogy mennyire hasonlít az édesapjára, akit ő válogatott szeretőkkel csalt meg a gyerek szeme előtt –, valószínűleg súlyos önértékelési zavarokkal küzd majd. Ahogy az a srác is, akit az édesanyja váratlan halála után egyszer csak "ottfelejtett" a gyermekotthonban az apukája. Ezek a gyerekek a felnőttkorba lépve is úgy gondolják magukról: "Engem egyszerűen nem lehet szeretni". Minden, ennek az igen mélyen gyökerező, nem feltétlenül tudatos vélekedésnek ellentmondó információ gyanús. "Nem hiteles" például, ha a barátnő azt mondja, mennyire kívánatosnak találja őt, és hogy ragaszkodik hozzá. Célt tévesztenek a szeretetet kifejező jelzések (az ajándékok és egyéb figyelmességek, illetve a gondoskodás – előbb-utóbb úgyis mindegyikről kiderül a hamisság és az "érdek", ami mögöttük húzódik!).

A legtragikusabb, hogy a súlyos gyerekkori traumákon átesettek többnyire képtelenek megtartani a fejükben egy kapcsolat belső képét vagy reprezentációját. Ez talán bonyolultan hangzik, de mindjárt mondok egy példát! Anna néhány órán belül képes megnyugtatni Pétert, amíg együtt vannak: nevetgélnek, beszélgetnek, szerelmeskednek, és a fiú képes lazítani. Biztonságban érzi magát a barátnőjével, minden rendben lévőnek tűnik. Csakhogy: Péter másnap elindul a munkahelyére, de már a buszon ülve motoszkálni kezd benne: "Oké, elég kedves volt Anna, de reggel elfelejtette, hogy tej nélkül iszom a kávét. Egyáltalán nem vagyok fontos neki, csak elszórakozgat velem, de biztos, hogy már most a neten lóg, és a társkeresőn nézelődik." Amíg Anna a közelében volt, nem nagyon tehetett mást, mint hogy a lány viselkedése alapján hitelt adott a szeretetének. Mihelyt azonban Anna kikerült a látóköréből, a negatív gondolatok támadni kezdtek. Mintha a kapcsolat csak addig létezne, amíg a lány fizikai valójában is jelen van – mihelyt azonban nincs közvetlenül Péter mellett, a fiú máris elveszíti a kapcsolat stabil, belső képét, amire támaszkodhatna a saját "szeretetreméltóságának" és elfogadhatóságának a megítélésekor. Ehelyett maradnak a saját múltjából előkúszó, ártalmas fantáziák arról, hogy ez a csaj is ugyanúgy becsapja majd őt, mint eddig mindenki az életben…

Az esetek, amikről írtam, többnyire súlyos személyiségzavarokkal küzdőket mutattak be. Olyan embereket, akiknek sokszor évekig tartó pszichoterápiás kezelésre van szükségük ahhoz, hogy képesek legyenek jól működő kapcsolatok kialakítására. A hétköznapokban azonban előfordulhat, hogy a túl magasra dobott lécek, az irreális mércéink miatt sokszor mi magunk sem vesszük észre, mennyire kötődnek hozzánk mások. Nemcsak a szeretet adása művészet, hanem a felismerése és az elfogadása is az. Követelőzés és balhézás helyett érdemes egy kicsit tágabbra tárni a pupillánkat, hátha feltűnik néhány – idáig fájdalmasan hiányzó – figyelmesség vagy gesztus, amik az orrunk előtt voltak idáig is.

(forrás: borsa.hu)