A legtöbb tartós kapcsolatban élő ember szeretetre és tiszteletre vágyik a partnerétől. Rá is éreznek a lényegre, a kettő egymás nélkül ugyanis nem működik.

"A legtöbb hozzám forduló pár az évek múlásával már csak két dolgot szeretett volna kapni a házasságban – mondja John Gottman, kapcsolati szakértő. – Szeretetet és tiszteletet." Míg a gyengédség kifejeződésével, a romantikával vagy az elkötelezettséggel számos kutató és terapeuta foglalkozik, addig a tiszteletadás olyannyira mostohagyerek, hogy a pszichológusoknak még a pontos meghatározás is fejtörést okozott. Mostanáig.

Kellenberger, amerikai tudós a tisztelet többféle formáját különböztette meg. Ami a párkapcsolatok szempontjából különösen fontos, az egyfelől a megbecsülés – tisztelem a másikat mint embert; megadom a kellő respektust pusztán amiatt, amilyen személyiség ő önmagában –, másfelől pedig az elismerés: a másik képességeinek vagy teljesítményének az értékelése. Azt is mondhatnánk, hogy míg szeretni valakit annyi, mint jót akarni neki, addig tisztelni ugyanőt azt jelenti, hogy elismerjük, hogy képes önálló döntéseket hozni a saját jóllétével kapcsolatban. Ha csak az egyik van jelen a másik nélkül, az bizony vagy kapcsolatfüggőség (vak szeretet tisztelet hiányában), vagy a megfélemlítettség és a másik hatalmának feltételek nélküli szolgálata (ez esetben a pozitív érzelmek és a kötődés mellé tehetünk hiányjelet).

Vajon a másikat csupán önmagam meghosszabbításának tekintem? Pótlábnak, hogy megtartson, ha elveszítem az egyensúlyt, vagy mankónak, amikor már állni is fáradt vagyok? Vagy ellenkezőleg: amellett, hogy elismerem, hogy borzasztó nagy szükségem van rá, egyúttal nagyra becsülöm a tőlem független, privát szféráját is?

A szeretet, szerelem nélküli, üres hódolat elsősorban a tisztelet második fajtájával, vagyis a tehetség és az elért eredmények kritikátlan tömjénezésével kapcsolatos. Olyan kapcsolatokban láthatjuk, ahol az egyik fél az élet valamely területén a társánál jóval sikeresebbnek bizonyult. A tisztelet tartós megvonása megöli a szerelmet is – gondolhatnánk, és alapvetően ez volna a helyénvaló. Komolyabb párkapcsolati krízisekben azonban épp az ellenkezője fordul elő: minél durvábban alázza porig egyik a másikat, vagy szolgáltatja ki magát a cseléd szerepűvel, a lenézett sokszor annál erősebben kapaszkodik az "erődemonstrátorba". A megszégyenülés, illetve a sértettség ellenére fenntartott ragaszkodás közötti láncszem az önbecsülés. Az alacsony önértékelésűek logikája nagyjából erre a rugóra jár: "A nullánál is kevesebb vagyok. Örülhetek, hogy itt élhetek a közelében, és gépelhetem az írásait. Ha nem lenne, már rég éhen haltam volna. Inkább hálás lehetnék, amiért a nagyszerűsége mellett is ennyire jószívű, hogy megtűr maga mellett". Vagyis a csökkent önértékelés ahelyett, hogy segítene a tiszteletlenség elleni lázadásban, inkább igazolja a megbecsülés hiányát! A másik felmentést kap a szemétkedés vádja alól, sőt: még ő kerül a szamaritánus szerepébe, amiért egyáltalán figyelmet fordított szánalmas szeretőjére.

Noha az emberi méltóság tisztelete alsó hangon járna mindenkinek, és jóval több lenne a kiegyensúlyozott párkapcsolat, ha a hétköznapi teljesítményekért – mint amilyen egy finom vacsora, egy jó illatú ágynemű vagy egy kisebb jutalom a cégnél – is odavetnénk pár dicsérő szót, a jellemvonásaink vagy az egyéniségünk elismeréséért mi magunk is tehetünk egyet-mást. Amerikai felmérések szerint akkor ébresztünk tiszteletet a körülöttünk élőkben, ha képesek vagyunk koncentrált figyelemre a velük való együttlétkor (vagyis amikor érzik, hogy teljes mértékben jelen vagyunk a szituációban). Ha elmélyülten és nem csupán színlelt kíváncsisággal, empátiával kommunikálunk. A leginkább elismert emberek nem egyszerűen érzékenyek másokkal szemben, de képesek a többiekben az értékesség és fontosság érzését is kiváltani. Némi összpontosítás, nyitottság, az egocentrizmus feladása, és mások feltárulkozásának támogatása. Egyszerű tisztelet a tiszteletért cserébe – alighanem akadnak ennél rázósabb és kevésbé kifizetődő vállalásaink is.

(forrás: borsa.hu)