Egy szakítást az is nehézzé tesz, hogy az új pasival/csajjal új baráti kör is jöhet. Kérdéses, hogy kinél maradnak a régi barátok.

Nyilván nem véletlen, hogy a "jóbarátokról" többnyire férfihimnuszok zengenek okosságokat. Máté Péter örökbecsűjét a haveri körnek a memóriafrissítésben – és ezáltal az elillant boldogság visszacsempészésében – játszott szerepéről bajosan énekelhetnék el azok a lányok, akik minden új pasival egyben új baráti körre is szert tesznek. Törvényszerű, hogy a stabil, generációváltásokat is túlélő gruppok férfibarátságok mentén szerveződjenek? A kérdés legtöbbször egészen explicit módon, egy-egy szakítást követően jelentkezik.

Miután sikerült kettéfűrészelni a Klippan kanapét, megegyezni a nutriák, csivavák és pockok hétvégi láthatásáról, egyéni időpontot kérni az addig párterapeutaként funkcionáló analitikustól, még mindig ölre mehetünk a baráti kör birtoklásáért. Noha az osztozkodási rutin, akárcsak egyéb vagyontárgyak esetében, itt is azt súgná, hogy a cimborák tulajdonosa a későbbiekben az, aki előbb lestoppolta őket, a valóság számtalan variációt kínál. Elképzelhető, hogy a társunk baráti köre az évek során erősen ragaszkodni kezd hozzánk – a kötődés hőfoka egyenesen arányos az olyan balatoni víkendek számával, amit munkaalkoholista párunk nélkül, a többiekkel abszolváltunk –, de gyakran előfordul, hogy a társaság néhány tagjával alakul ki a holtomiglan-viszony. Az elválás sokszor azért különösen nehéz, mert az "X.Y. barátnője vagyok" identitás szingliségre cserélése mellett az elmagányosodással szemben is fel kell vennünk a kesztyűt; mert éppen abban a helyzetben, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a "bölcs borozgatásokra", a barátaink is az "átadandó" feliratú dobozokba kerülnek a kivágott fejekkel elcsúfított közös fotók mellé.

Hosszú távon érdemes megfogadni, hogy nem botlunk el még egyszer az unalomig ismert akadálypályán. Nem azt mondom, hogy a következő kedvesünk barátait Havas Henrik vagy egy lópokróc stílusában tartsuk távol magunktól, hanem inkább azt, hogy igyekezzünk fialtatni és fiatalíttatni a saját kapcsolati tőkénket is. A gimnáziumi punkkorszakból megmaradt legjobb barátnőket nyugodtan összeengedhetjük az egyetemről ismert partiarcokkal, az élükre vasalt kollégákkal vagy az agyaggalamblövő sporttársakkal. Csak azért, mert a barátnőink bébiétel-melegítéssel töltik a napjaik nagyobbik részét, még kaphatnak meghívót az alkoholistáknak rendezett (sör)kerti mulatságainkra.

Alkossanak bármilyen jól összeverbuválódott csapatot a társunk spanjai, nincs az kör, amelyik ne bírna el egy kis vérfrisst (vagyis nyugodtan bedolgozhatjuk az ismerőseinket a pasink szociometriai hálójába). Legyünk résen a későbbiekben: abból, ha a társunk baráti köre kizárólagosságra tesz szert az életünkben, egyidejűleg az is leolvasható, hogy a programok nulla százalékába van beleszólásunk (vagy pedig olyannyira alárendelődtünk, annyira idealizáljuk a pasinkat és annak társaságát, hogy fel sem merjük vetni, ha a csoporttársaink horvátországi miniszünidőre várnak szeretettel). Sok esetben akkor is megszűnnek az önálló döntések és választások, amikor a lányok szerepe kimerül abban, hogy függelékekként dörgölőzzenek a csávójuk tarkójához, amíg az a kerthelyiségben osztja az észt, vagy a grillvirslit forgassák, pácban a többi arctalan, unszimpatikus barátnővel.

A szakítás okozta fájdalmat elnyújthatja, ha nonstop a  volt kedvesünk ismerőseivel lógunk. Az "őket már végképp nem akarom elveszíteni" típusú helyzetértelmezés a gyakorlatban megkülönböztethetetlen attól, amit az "exünk jelenideje utáni spionkodás" adhatna vissza a legjobban. Sok esetben egyszerűen azt szeretnénk, ha a volt pasink első kézből értesülne arról, hogy jól vagyunk, after after hátán pörgünk, és még a legbecsesebb tulajdonát, a barátait is sikerült eloroznunk/magunk mellé állítanunk.

Tenyér a mellkasra: vajon valódi barátság helyett nem arról van-e szó itt, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a változást, és az ex értékeinek birtoklásával szimbolikusan őt magát is szívtájékon hordjuk, egy kicsit még?

Bár helyzete válogatja, elválás után célszerű egy ideig – mint minden gyász esetében – visszavonulnunk, és távolságot tartanunk a történésekbe való fejesugrásoktól. Egyértelműbb helyzeteket teremt, ha ezt az időt néhány olyan emberrel osztjuk meg, aki szorosabb kapcsolatban van velünk, mint amilyenben a társunkkal volt (tehát nem merül fel a közöttünk és az exünk közötti választás kérdése, a lojalitáskonfliktus). A későbbiekben – miután csillapodtak az intenzív érzések, és valamicskét javult a tisztánlátás is – visszacsomózhatjuk az elszakadt fonalakat, kimaradozhatunk akár a társaság szimpatikusabb tagjaival, akár az egész baráti körrel. Hogy az ex-barát jelenlétét – pláne egy új barátnővel megfejelve! – elviseljük, netán élvezzük-e, már csak rajtunk múlik. 

(forrás: borsa.hu)